REMÉNYIK SÁNDOR VERSEI

 

 

 

 

 (Kolozsvár, 1890. augusztus 30. – Kolozsvár, 1941.október 24.) költő, a két világháború közötti erdélyi magyar líra kiemelkedő alakja. Az életében több neves díjjal és elismeréssel kitüntetett Reményik a legutóbbi időkig viszonylag ismeretlen volt Magyarországon, mert őt és költészetét 1945 után – jórészt politikai megfontolásokból – évtizedekre száműzték a magyar irodalomból.

 

 

 

 

 

Reményik Sándor

Akarom: fontos ne legyek magamnak.

A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcső, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az ő érdeme.
Legyek a szél, mely hordja a magot,
De szirmát ki nem bontja a virágnak,
S az emberek, mikor a mezőn járnak,
A virágban hadd gyönyörködjenek.
Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
Legyek a fáradt pillákon az álom.
Legyek a délibáb, mely megjelen
És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,
Legyek a délibáb a rónaságon
Legyek a vén föld fekete szívéből
Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
Legyek a drót, min üzenet megy végig
És cseréljenek ki, ha elszakadtam.
Sok lélek alatt legyek a tutaj,
Egyszerű, durván összerótt ladik,
Mit tengerbe visznek mély folyók.

Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,
Míg le nem teszi a művész a vonót.

 

 

 

Reményik Sándor: Tündérfok

Az életednek van egy titkos csúcsa, 
Mely rejtve őrzi boldogságod,
Egy sziklafok, ahonnan Te az élet 
Töretlen teljességét látod,
Hol imádkoznál hosszan, térdenállva, 
Mert onnan végtelen a panoráma.

 

 

REMÉNYIK SÁNDOR: TANÁCS

Te ne kérdezz, csak menj az utadon 
S meg ne állj körülnézni,
A kétely gyilkos sebet üt belénk 
S a lelkünk, a lelkünk bevérzi.

Te ne kérdezz, csak menj az utadon, 
Az agyad bármi kábult,
A gyöngeséged, tétovázó vágyad 
Egy hanggal el ne áruld.

Magadba higgy és menj az utadon, 
Mint kit nem döbbent titkok árnya, 
Gyáva, ki minden mondata után 
Megtorpan kérdőjellé válva.

Mint Lót, eredj a kőkemény paranccsal, 
Mögötted lobogjanak a csodák,
Mint akinek csak ökle, foga van, 
Úgy menj a pusztuló világon át!

Az égbe ne tekints, de forró karral 
Öleld az anyaföldet,
Vissza ne fordulj, jaj, ki visszanéz, 
Nem mozdul az meg többet!

 

REMÉNYIK SÁNDOR: TÖRPEFENYŐ

Ahogy a hegyek nőnek, 
Úgy törpülnek a fák. 
Nagy szálfa-gőgöt nem tűr 
A magasság.

A törpefenyő fája 
Alázat fája itt.
Nem hívja ki öntelten, 
Mindíg viharközelben -
A menny villámait.

Hanem azért próbáld 
Tövestül tépni ki: 
Beleszakadsz, de ő 
Magát nem engedi.

Indája szikla-szívós, 
Acél a gyökere -
Rácsap, de belecsorbul 
A Bucsecs kard-szele.

A rádühödt szelekkel 
Dühödten birkózik, 
Vad oromtalajába 
Vadul kapaszkodik.

A földre fekszik néha, 
Mint tanult birkózó, 
Vélnéd: vég-kimerült, -
S ím: talpra-pattanó.

Nagy, büszke rokonságból 
Kis mostoha-kölyök: 
Legárvább, legkeményebb, 
Ki ide felszökött.

Törnek a szálfák lennebb, 
Roppan ezer derék.
De él itt fenn e hajló, 
Magát mindenkép tartó, 
Megpróbált nemzedék.

 

 

 

Reményik Sándor 

NE SZÓLJATOK

Ne szóljatok, és ne mozduljatok,
Fojtsátok vissza lélekzetetek...
Nézzétek: fa vagyok,
Reszketnek rajtam a színes levelek.
Egy vékony, vékony tündér-cérnaszálon,
Életen túl, innen a halálon
Még tartja őket valami csoda...
Pedig elmult Halottak napja is,
Mi most nem hull le, nem hull le soha,

Ne szóljatok, és ne mozduljatok, -
Egy pillantás, egy sóhajtás elég:
És lehullnak a legutolsó álmok,
És meghalnak az utolsó mesék.
Ne szóljatok és ne mozduljatok,
Egy nesztelen lépést se tegyetek, -
Mi most nem hull le, nem hull le soha,
Hátha örökké tart ez a csoda,
Hátha nem hullnak le a levelek...

 

 

 

 

Reményik Sándor

 Augusztus, nyárutó

Augusztus, nyárutó...
A Göncöl tengelye,
Mint roppant égi óramutató,
Némán, merőn mutat már ősz fele
Kigyúlt hajók
Suhannak át az égbolt tengerén,

Némán, szorongó szívvel nézem én
Ott fenn egy fagyos, zuzmarás ajak
A forró csillagokra rálehel, -
S hullnak, mint itt lenn a falevelek.
A csillagok hamarabb kezdik el...
Mi jön? Mi megy?
Mi hull le még?
Nem volt a csillaghullásból elég?

Kigyúlt hajók
Suhannak át az égbolt tengerén,
Jelek, csodák...
Némán, szorongó szívvel nézem én.
Egy új teremtés reggele előtt
Ez tán az Isten vajúdó, szent láza
És itt lenn nincs, aki megmagyarázza.

 

 

REMÉNYIK SÁNDOR:VERSENYEN KÍVÜL

Én nem futok.
Nincs mért. Nem kápráztat a pálma-ág.
Útszélen; árokparton,
A versenyen kívül
Szedem a novemberi ibolyát.
Én nem futok,
Távol a sértő zajtól, bántó fénytől
A Janus-arcú dicsőségtől,
Rendezgetem csokorba ibolyámat,
Ha valakit tarlómra fúj a szél,
A vágy, a nyugtalanság, vagy a bánat:
Más virág híján, mutatom neki
Novemberben kinyílott ibolyámat.
Ha kell: jó, ha nem: békesség neki.
Én nem futok.
Én nem akarok senkit utolérni.
Nem hatalomért, csak egy morzsa szívért
Vágyom a virágomat kicserélni.

 

 

 

 

 

Reményik Sándor: Csendes csodák Ne várd, hogy a föld meghasadjon És tűz nyelje el Sodomát. A mindennap kicsiny csodái Nagyobb és titkosabb csodák. Tedd a kezedet a szívedre Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog, Ez a finom kis kalapálás Nem a legcsodásabb dolog? Nézz a sötétkék végtelenbe, Nézd a kis ezüstpontokat: Nem csoda-e, hogy árva lelked Feléjük szárnyat bontogat? Nézd, árnyékod hogy fut előled, Hogy nő, hogy törpül el veled. Nem csoda ez? - s hogy tükröződni Látod a vízben az eget? Ne várj nagy dolgot életedbe, Kis hópelyhek az örömök, Szitáló, halk szirom-csodák. Rajtuk át Isten szól: jövök.

 

 

Oldal: REMÉNYIK SÁNDOR VERSEI
ZEMPLÉNI TÁJAK CSODÁLATOS KÉPEI, IDÉZETEK,VERSEK,KÉPEK - © 2008 - 2024 - elvonultan.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat