ZEMPLÉNI TÁJAK CSODÁLATOS KÉPEI, IDÉZETEK,VERSEK,KÉPEK

ZEMPLÉN,AHOL A CSEND KEZDŐDIK! "Bízd magad barátokra. De sose vedd a barátság kincsét magától értetődőnek". Stephanie Dowrick

MILLEI LAJOS VERSEI

 

 

 

 

 

 

 

 

Millei Lajos

Dalol a fény a felhők mögött

Elbújt a fény a habfelhők mögé,
szürke az ég, nem láthatok fölé,
de elhiszem, hogy folyvást arra vár,
nyíljon már szét a felhőn a cipzár.

A szív is így, szerényen bujdokol,
vágyfelhő mögött altatót dalol,
de zsong, zsibong az élet ott, alul,
és nem bírja már szívünk szótlanul.

Hát dalolj szív, ébreszd fel a reményt,
súgd fülébe a legszebb költeményt,
hitéért eseng felhői felett,
a tiszta szívű, igaz szeretet.

Hegedű húrján játszd a dallamot,
s hárfa daloljon érző szólamot,
értesse meg a halk szavú gitár,
miképp szárnyal a szív, ha muzsikál.

A felhő, mellyel betakart a szél,
csak átvonuló elfedésként él,
s a fényre vágyó tiszta szíveket,
mint a Napot, befedni nem lehet.

 

 

 

Millei Lajos

Tavaszzsongás idején

Ma tavaszízű vágy öltött fényruhát,
kacéran kacsingat, s hinti aranyát,
hozzám bújva szendén, mint egy jóbarát,
mosolyra fakasztja gyöngyszín fogsorát.

Március széldala libben a fákon,
kottája rügy gyanánt pózol az ágon,
éledő, új varázs teremtő szárnyon
keringőt jár a kikericsvirágon.

Sárga hajú fűszál harmatba bújva,
zöld-selymű tutyit húz lábára újra,
dolgozó méhecskék zümmögve, búgva
nektárt kutatnak sziromra borulva.

Barna bokorkarok fényben pompázva
hajlékonyan ringnak madártrillákra,
melegvérű szellő kering a nyitányra,
nem is gondol már rideg, téli gyászra.

Didergő világ, vesd le fagyos lepled,
zsongó tavaszsóhaj lehelje tested,
rövidujjú remény dajkálja ested,
ha a kivirágzást vásznadra fested.

 

 

 

Millei Lajos
Négy évszak az élet

A tavasz szülte Őt. Zöld rügyfakadással
hímezte pólyáját, s mint akárki mással,
Ővele is játszott. Fényben megfürdette,
nyíló szirmok között selymes fűre tette.
Madármuzsikával elűzte sírását,
s engedte kinyílni élete virágát.

A nyár karon fogta. Sárga búzatáblán
lehúzta ruháját, és bámulta kábán
megbarnult erejét. Hitét irigyelte,
holdezüst éjszaka tartását figyelte.
A szellő sóhajával csókolta arcon,
és kérte, a pillanat örökké tartson.

Az ősz leült nála. Megfáradt lábait
langy esővel mosta, s őrizte álmait
ameddig lehetett. Sáros kabátjában
deresedő vággyal osztozott bajában.
Még egyszer hamisan fénnyel körbevette,
s hogy örökké tart majd, maga is elhitte.

A tél melléfeküdt. Fehér hópihével
tömte meg párnáját, s múlttá vált igével
hazudott neki. Vakon azt bizonygatta,
ha nem fog mozdulni, jó lesz itt, alatta.
Ajándék a szándék a fagyott rög között,
Ő hinni akart benne, s odaköltözött.

 

Millei Lajos
Szállni vágyó gondolatok

Gondolatom szabad madár,
ne kösse meg senki,
vágyat, ágyat, lágy csókokat
későbbre tud tenni.
Szárnyaljon, ha úgy akarja,
ne álljatok elé,
hisz akkor boldog, hogyha repül,
szíve sajog belé.
Gondolatom szabad madár,
nem bírja a rácsot,
nem lakik jól, ha ketrecébe
dobnak be kalácsot.
Fegyverével rohanni vágy,
űzött vadat hajtva,
saját töltény, saját puska,
így megy ő a vadra.
Becserkészi lesben állva,
babonázza szemmel,
s leteríti nyugodt kézzel,
nagy szakértelemmel.
Engedjétek gondolatom,
hadd keresse sorsát,
hisz hiába áll előtte még
megannyi korlát,
úgy söpri el, felégeti,
ízzé-porrá zúzza,
ahogy fent a nagy sas-madár
a levegőt túrja.
Békés kedvű gondolatom
csak akkor támad dacból,
ha értetlenség akadályát
rakják elé rácsból.
Ha hagyjátok őt széllel szállni,
csendes lesz az álma,
s virágesőt, fényzivatart
bocsát a világra.

 

 

Millei Lajos
Örökkön várlak

Nincs semmi baj, Kedves, indulj csak utadon,
majd elkísér óvón vigyázó tudatom.
Míg Te dolgozol, én versekkel múlatom
a rám zuhant időt, és friss reménnyel itatom
a szomjazó álmokat.
Már nem szórok átkokat,
csak csendben ölöm a perceket,
amíg Te távol vagy,
bár türelmetlenség hempereg
a hazavárók bús kapujában.
Én örökké várlak a mában,
s ha el is vérzett a céltalan tegnap,
a holnap reményéért oda nem adlak,
mert folyvást ma kellesz nekem,
s koldusként kikönyörgött kenyerem
falánk gyomromat nem táplálja,
hogy jóllakottan haljon halált
a kereszten kínlódó, hazaváró álma.

Nincs semmi baj, menned kell, elhiszem,
de féltésből a lelkedet ellopom, elviszem,
hogy ne legyen teher majd napközben,
s józanság éljen a szemedben.
Majd megkapod, tied lesz estére,
ígérem, vigyázok fényére.
Puha leheletből rakok köré falat,
hogy védje a gondoskodó pillanat,
s betakarom pillangók szárnyával,
amelyek már rebbenni se akarnak,
s ahogy cirógatják szándékom vágyával
pihegő, megbújó lelkedet,
a közénk szorult távolság 
végső pusztulásában megremeg.

Nincs semmi baj, menned kell, jól tudom,
s míg sírva osztoznak elcsókolt csókjukon
a térdeplő emlékek,
én a szemedbe nézek,
hogy lássam benne a szerethető jövőt,
és dacos hittel teszem el a zsebkendőt.

 

 

 

 

Millei Lajos

Az elmúlás kezdete

Szemem tiszta tükrén a homályos foltok,
fülemben a csend, mit már alig hallok,
arcom fáradt ránca, mely mélyülni látszik,
ritmust verő szívem, ha fáradtan játszik,
mind- mind egy intő jel: öregszik a készlet.
Lehull a falevél, elmúlik az élet.

Már csak múló emlék karom erős vágya,
elviselt ellenség hajszálam hiánya,
kezem közül kifolyt az élet ereje,
ostromolja már rég az elmúlás szele,
és hiába küzdök: legyőz a természet.
Lehull a falevél, elmúlik az élet.

Reszkető lábam már nem járja a táncot,
nem bírja vállam sem a nehéz világot,
ifjonti hévem már megpihen csendesen,
borzongva elmereng a tűnő életen,
néha már elhiszi: rám köszön a végzet.
Lehull a falevél, elmúlik az élet.

Búcsút intő napom lebukó sugara
még ád némi fényt, éltet még mosolya,
a tél még messze van, lelkem csak zúzmarás,
nem kezdődik még az utolsó felvonás,
s lesz még ráadás is, ha erősen kéred.
De a levél lehull, s elmúlik az élet.

 

 

 

Millei Lajos
A lángoló akarat hullámain

Jaj, úgy szeress Te engem, én azt akarom,
hogy halál hintázzon minden pillanaton,
hogyha nem reám gondolsz, ha nem engem látsz,
hogy zokogjon a perc is, ha más után vágysz.

Jaj, úgy szeresselek Téged, követelem,
hogy térdeljen az érzés a kövezeten,
ha a pillangószárnyú, féltő gondolat
bennem csak egy percre is feledést mutat.

Jaj, úgy szeress Te engem, én azt akarom,
hogy a holt feléledjen a ravatalon,
és kihűlt szívétől vádlón megkérdezze,
vajon ezt az érzést miért nem ismerte.

Jaj, úgy szeresselek Téged, követelem,
hogy az ragályos kór legyen a szíveken,
s e túláradt vágy szerelmemből kihajtva
szivárványt fessen az asszonyakaratra.

Jaj, úgy szeressük egymást most és örökké,
miként a perc kövül meg, s nem foszlik köddé,
mert lelkünk mindaddig tündöklik, ünnepel,
amíg hű társunk fénye óvón átölel.

 

 

Millei Lajos

Egyre többen vagytok
(Halottak napjára)

Temetőkapuban elfogultan állok…
Egyre többen vagytok rokonok, barátok,
kik a múló létet csendre cseréltétek,
s örökre pihenni végleg idetértek.

Az élet folyója nem zúg nektek többé,
álmotok hitele szertefoszlott köddé.
A májusi szellő teremtő éneke,
nem hoz megújulást, elszállt az ihlete.

Sok fontos gondolat és tettre kész álom
nyugszik itt a földben egy-egy virágágyon.
A sóhaj ereje megrekedt a földben,
szimbólummá sorvadt mindegyik sírkőben.

Egyre többen vagytok, s míg zajong az élet,
Ti már ünneplitek az örök sötétet.
Halottak napján millió gyertya lángja
lobogtatja hitét szerte a világba.

Mi nektek fontos volt, azt mi visszük tovább
elárvult gyermekek, felnövő unokák.
Halhatatlan lelkünk így fordul termőre,
lélekláng boruljon minden temetőre.

 

 

 

 

 

 

 

Millei Lajos
Az alkony karjában

Piros kapucniján, melyet az ég gonddal
a kéklő hasára húzott,
egy-két felhő pihent, és álomtól zsibbadó
szemekkel úszott
a láthatót elűző, a sötétségteremtő,
elképzelt világba.
Fehér foltos, fáradt, fölöttébb kesergő
benyomást keltve, az őt bámulóra,
mintha azt súgta volna:
nézd, nyitva van az ablak,
s a vágtázó vágyak vég nélkül,
szabadon áramolhatnak.
Bambáktól bitorolt szemekkel bámultam,
mint aki hallja, de nem érti a szót,
ám kedvem e ködös kábulatban,
éledezni kezdett,
mint mikor a kezdet
harsogó hangjára,
ráfigyel a világ összes füle, szája,
mert érezteti nagyon,
ezt nem szabad kihagyni:
így kell magunkról is emléket hagyni.
Ilyen egyszerű képekben, hogy mindenki értse,
nem a cifra pompa, életünk értéke,
hanem az, amit mi nap-mint nap látunk.
A kenyér levágott szeletje,
az egyszerű családunk,
az igazi szándék megvalósult tettje,
a víz tisztasága, a levegő íze,
s maga az oxigén belőle
az, ami mozgatja,
hajtja életünket, mindig csak előre.
Hívtam az Istent, árulja el nekem,
mit üzen folyvást, e festői képeken.
Mit nem veszek észre?
Mi az, mi kihat később az egészre?
Mi az, min elsiklik szemem fáradtsága?
És nem marad örökül emberre, világra.
Miét nem tudom mindennapi tettel
láttatni a hitem?
S miért a múló természettel
üzen nekem Isten?
Vérző kérdéseim csak szálltak a szélben.
Nem felelt rá Isten, az alkony tüzében,
de közel hozta hozzám a haldokló Napot,
s az átölelt forrón, mielőtt elhagyott.

 

 





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 502
Tegnapi: 2 509
Heti: 502
Havi: 34 929
Össz.: 3 841 236

Látogatottság növelés
Oldal: MILLEI LAJOS VERSEI
ZEMPLÉNI TÁJAK CSODÁLATOS KÉPEI, IDÉZETEK,VERSEK,KÉPEK - © 2008 - 2017 - elvonultan.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Itt: szülinapi versek - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »