ZEMPLÉNI TÁJAK CSODÁLATOS KÉPEI, IDÉZETEK,VERSEK,KÉPEK

A szív is így, szerényen bujdokol,
vágyfelhő mögött altatót dalol,
de zsong, zsibong az élet ott, alul,
és nem bírja már szívünk szótlanul.

Hát dalolj szív, ébreszd fel a reményt,
súgd fülébe a legszebb költeményt,
hitéért eseng felhői felett,
a tiszta szívű, igaz szeretet.

Hegedű húrján játszd a dallamot,
s hárfa daloljon érző szólamot,
értesse meg a halk szavú gitár,
miképp szárnyal a szív, ha muzsikál.

A felhő, mellyel betakart a szél,
csak átvonuló elfedésként él,
s a fényre vágyó tiszta szíveket,
mint a Napot, befedni nem lehet.

Március széldala libben a fákon,
kottája rügy gyanánt pózol az ágon,
éledő, új varázs teremtő szárnyon
keringőt jár a kikericsvirágon.

Sárga hajú fűszál harmatba bújva,
zöld-selymű tutyit húz lábára újra,
dolgozó méhecskék zümmögve, búgva
nektárt kutatnak sziromra borulva.

Barna bokorkarok fényben pompázva
hajlékonyan ringnak madártrillákra,
melegvérű szellő kering a nyitányra,
nem is gondol már rideg, téli gyászra.

Didergő világ, vesd le fagyos lepled,
zsongó tavaszsóhaj lehelje tested,
rövidujjú remény dajkálja ested,
ha a kivirágzást vásznadra fested.

A nyár karon fogta. Sárga búzatáblán
lehúzta ruháját, és bámulta kábán
megbarnult erejét. Hitét irigyelte,
holdezüst éjszaka tartását figyelte.
A szellő sóhajával csókolta arcon,
és kérte, a pillanat örökké tartson.

Az ősz leült nála. Megfáradt lábait
langy esővel mosta, s őrizte álmait
ameddig lehetett. Sáros kabátjában
deresedő vággyal osztozott bajában.
Még egyszer hamisan fénnyel körbevette,
s hogy örökké tart majd, maga is elhitte.

A tél melléfeküdt. Fehér hópihével
tömte meg párnáját, s múlttá vált igével
hazudott neki. Vakon azt bizonygatta,
ha nem fog mozdulni, jó lesz itt, alatta.
Ajándék a szándék a fagyott rög között,
Ő hinni akart benne, s odaköltözött.

Nincs semmi baj, menned kell, elhiszem,
de féltésből a lelkedet ellopom, elviszem,
hogy ne legyen teher majd napközben,
s józanság éljen a szemedben.
Majd megkapod, tied lesz estére,
ígérem, vigyázok fényére.
Puha leheletből rakok köré falat,
hogy védje a gondoskodó pillanat,
s betakarom pillangók szárnyával,
amelyek már rebbenni se akarnak,
s ahogy cirógatják szándékom vágyával
pihegő, megbújó lelkedet,
a közénk szorult távolság 
végső pusztulásában megremeg.

Nincs semmi baj, menned kell, jól tudom,
s míg sírva osztoznak elcsókolt csókjukon
a térdeplő emlékek,
én a szemedbe nézek,
hogy lássam benne a szerethető jövőt,
és dacos hittel teszem el a zsebkendőt.

Már csak múló emlék karom erős vágya,
elviselt ellenség hajszálam hiánya,
kezem közül kifolyt az élet ereje,
ostromolja már rég az elmúlás szele,
és hiába küzdök: legyőz a természet.
Lehull a falevél, elmúlik az élet.

Reszkető lábam már nem járja a táncot,
nem bírja vállam sem a nehéz világot,
ifjonti hévem már megpihen csendesen,
borzongva elmereng a tűnő életen,
néha már elhiszi: rám köszön a végzet.
Lehull a falevél, elmúlik az élet.

Búcsút intő napom lebukó sugara
még ád némi fényt, éltet még mosolya,
a tél még messze van, lelkem csak zúzmarás,
nem kezdődik még az utolsó felvonás,
s lesz még ráadás is, ha erősen kéred.
De a levél lehull, s elmúlik az élet.

Jaj, úgy szeresselek Téged, követelem,
hogy térdeljen az érzés a kövezeten,
ha a pillangószárnyú, féltő gondolat
bennem csak egy percre is feledést mutat.

Jaj, úgy szeress Te engem, én azt akarom,
hogy a holt feléledjen a ravatalon,
és kihűlt szívétől vádlón megkérdezze,
vajon ezt az érzést miért nem ismerte.

Jaj, úgy szeresselek Téged, követelem,
hogy az ragályos kór legyen a szíveken,
s e túláradt vágy szerelmemből kihajtva
szivárványt fessen az asszonyakaratra.

Jaj, úgy szeressük egymást most és örökké,
miként a perc kövül meg, s nem foszlik köddé,
mert lelkünk mindaddig tündöklik, ünnepel,
amíg hű társunk fénye óvón átölel.

Temetőkapuban elfogultan állok…
Egyre többen vagytok rokonok, barátok,
kik a múló létet csendre cseréltétek,
s örökre pihenni végleg idetértek.

Az élet folyója nem zúg nektek többé,
álmotok hitele szertefoszlott köddé.
A májusi szellő teremtő éneke,
nem hoz megújulást, elszállt az ihlete.

Sok fontos gondolat és tettre kész álom
nyugszik itt a földben egy-egy virágágyon.
A sóhaj ereje megrekedt a földben,
szimbólummá sorvadt mindegyik sírkőben.

Egyre többen vagytok, s míg zajong az élet,
Ti már ünneplitek az örök sötétet.
Halottak napján millió gyertya lángja
lobogtatja hitét szerte a világba.

Mi nektek fontos volt, azt mi visszük tovább
elárvult gyermekek, felnövő unokák.
Halhatatlan lelkünk így fordul termőre,
lélekláng boruljon minden temetőre.