ZEMPLÉNI TÁJAK CSODÁLATOS KÉPEI, IDÉZETEK,VERSEK,KÉPEK

Föld gondjai ránk hárulnak,
azt mondjuk, mit sokan tudnak,
világunk, ha megsemmisül,
ember vétkével szembesül!

Pedig, belénk kapaszkodik,
pusztulva sem panaszkodik,
tékozlók, ártók mi vagyunk,
vele együtt mi is halunk!

Harácsolunk, gonoszkodunk,
más kárára gazdagodunk,
földi javak birtokában
merülünk pokol gyomrába!

Javainkat elpusztítjuk,
őserdeinket kiírtjuk,
fegyverekkel hadakozunk,
- miért hisszük, hogy megmaradunk?

Szeretnék majd visszatérni,
a Földet újból megnézni...
Meghallgatni sír - e szegény,
bántja - e sok verőlegény?

Látok - e még varázslatot,
vagy csak keserves bánatot?
Vigyáznak - e még a zöldre,
a szép emberlakta Földre.

Mokcsakerész, 2015. április

Gyönyörű jelenség - és amíg láthatom,
egy igaz, eszményi világról álmodom.
De jön a sötétség, amitől rettegek,
amiben szemernyi örömet sem lelek.

Kísért mint a vulkán, mely pusztulást okád,
és kétségbe taszít - bár nem látom okát.
Nélküle az élet álomszép lehetne,
de sötét rémálom settenkedik benne.

Felébreszti bennem a félelmeimet
a magánytól való rettegéseimet.
Magamra találást várok, de hasztalan
- más szenvedésével vigasztalom magam.

Félek kimutatni fájó érzéseket,
mert egy rossz lépésem mindent tönkre tehet.
Ha sebezhetőnek és gyöngének látnak,
- kegyetlen a világ - sokan kihasználnak.

Ha jól kezelem az élet valóságát,
megtapasztalom a lélek szabadságát.
Az elveszett lelkek egymásra találnak
s a horizonton át az egekbe szállnak.

Nem én választhatom meg az életemet,
de én viszek bele bánatot, örömet.
Úgy engedem el a zavaró dolgokat
mint az ősz rázza le fákról a lombokat.

Földi szeretetből lesz mennyei béke
fényességben ragyog az alagút vége.
Csak attól félek, hogy mire oda érek,
addig magam mögött nagy rombolást végzek.

Mindennapjainkban Istent elfeledjük,
de szenvedéseinkben újra felfedezzük.
Akkor hasznos dolgok hasztalanná válnak
és a gyötrelmeink békére találnak.

Vágyom a méhek zümmögésére,
fák és virágok ébredésére.
Vándormadarak érkezésére,
ébredő tavasz zsendülésére.

Várok, mint gyermek a kedves szóra,
induljon már a tavaszi óda!
Sétáljak újra virágos réten,
ragyogjon a Nap a kéklő égen!

Mokcsakerész, 2015. augusztus

Mokcsakerész,2015. szeptember

Az élet csodái
meg is babonáznak,
álmaink, vágyaink,
az egekbe szállnak.

Naiv ábrándokkal
várjuk a holnapot,
várjuk, hogy kiosszák
a szerencselapot!

Önbizalmunk duzzad,
semmitől nem félünk,
bízunk a reményben,
nincs semmi kétségünk.

De, a hosszú évek
formálják világunk.
Akkor már kétségek 
útvesztőin járunk!

Mert, az évek múlnak...
Ráncos lesz az arcunk,
nehezen éljük meg
mindennapi harcunk.

De a lelkesedés,
ha bennünk megmarad,
testet lelket mozgat,
ad reménysugarat!

Ha eszményeinkkel
szárnyalni próbálunk,
erősítjük szívünk,
sok mindent kiállunk.

Nem húz gondolatunk
le a föld porába!
Végig szárnyal lelkünk,
végtelenre várva.

Csak akkor öregszünk,
ha megdermed szívünk!
Akkor már senkiben,
semmiben nem hiszünk.

Mokcsakerész, 2015.szeptember
 

Mokcsakerész, 2015. szeptember

Egyszer fenn, egyszer lent voltunk,
sok időt elpazaroltunk,
sok - sok hibát elkövettünk,
de, közben, bölcsebbek lettünk!

Féltve dédelgettük álmunk
- mikor iskolába jártunk,
barátkoztunk, beszélgettünk,
volt, hogy szerelembe estünk.

De, jött a hétpróbás élet
és sok tervünk semmivé lett.
A sors mindenfélét osztott!
Átéltünk mennyet és poklot.

Életünkben tettünk, vettünk,
gyermekeket nevelgettünk,
fájt, ha magunkra maradtunk,
társat, barátot sirattunk.

Volt, hogy előre haladtunk,
úgy is volt, hogy lemaradtunk.
Egészségünk ment a pénzre,
most pénzünk megy egészségre!

De, még itt vagyunk, még élünk!
Csak, már halkabban beszélünk,
nem futunk - inkább tipegünk.
Tartalékláng lett életünk.

Elmúltak a dolgos évek,
megszépülnek az emlékek,
és, ha pattan szívünk húrja,
nem cserélhetjük - egy újra.

Mokcsakerész,2015.július

Csoda, amit látok! A Nap tükörképe
arany fodrot vetít, tengerünk vizére.
Lassan bukik le a szürke hegyek mögött,
vöröslő színt hagyva a horizont fölött.

A gyönyörű látvány engem is megragad,
a két utazó is csodálja a tavat!
Talán a szép élmény tartotta itt őket,
észre sem veszik a sötétlő felhőket.

Naplementéről már sok szépet regéltek,
a költők megírták s róla szólt az ének.
A festményen sárgát, bíbor vöröst látunk.
De, a természet az, amit megcsodálunk!

Mokcsakerész, 2015. május 11.

Mokcsakerész, 2015.április