Az eszedet, ha akarod,
Akinek tetszik, eladod,
Vagy bár akárhová teszed:
Mindegy, azt mondják legföljebb rá,
Hogy hová tetted az eszed?
A két karod, ha akarod,
Serény munkára zavarod,
Kenyérre váltod erejét,
Vagy, hogyha tetszik, összefonhatod:
Megteheted, mert a tiéd.
De a szíved a tied-e?
Hová te küldöd, siet-e?
A haragodra vajj mit ád?
S tudod-e esti terveid közt,
Hogy mit hoz a hajnal-álma rád?
Jön egy akárki-idegen,
Színét se láttad sohasem
S viszi a szíved, meg se kérd,
Hurcolja, gyötri, át nem adva
A magáét a tiedért...
Tudom, nekem is van szívem,
Az is szakasztott csak ilyen.
Elvész az is minduntalan,
És sírva-ríva, összetörve,
Tér vissza a haszontalan.
Czóbel Minka
Tavasz ébred a világon,
Bimbó fakad száraz ágon,
Zöld levél, virág lesz rajta, -
Ha az Isten úgy akarja.
Visszajöhet régi kedved,
Embertársad megszerethet,
Orvoslás jön minden bajra -
Ha az Isten úgy akarja.
A felhőket miért nézed?
Édes boldogság a részed,
Könnytől-ázott földnek sarja, -
Ha az Isten úgy akarja.
Világos lesz élted napja,
Tiszta szíved gondolatja,
Kétség lelked már nem marja -
Ha az Isten úgy akarja.
Fáradt vagy már, - nézz az égre!
Az a nap is eljön végre:
Elringat a halál karja -
Ha az Isten úgy akarja.
(1858.)
A TÁVOZÓHOZ.
Ne hagyj el! Oh, ne vidd magaddal
A régtől várt tavaszt.
Számomra balzsam nincs legében,
Ha vele nem maradsz.
Hiába nyílnak, illatoznak
Az ibolyák nekem,
Ha őket a te kebeledre
Frissen nem tűzhetem.
Pacsirta, csalogány dalában
Mi gyönyört leljek én,
Mikor nem csendül a te hangod,
Legédesebb zeném?
Te vagy szivemnek napsugára,
Te üdvöm és hitem,
Ha elhagysz, minden oly sötét lesz,
Amilyen a szivem.
(1858-1913.)
Fut az idő és elsodor vad árja
Minden gyönyört és minden bánatot;
Mindazt a sír örök sötétje várja:
Mit a lét múló fénye áthatott,
A gyermek férfivá sietve érik,
Gyorsan redőkbe süllyed mosolya...
Jövőm’ a szem hiába látja végig:
Húsz éves többé nem leszek soha!
Oh, mint rajongtam, mennyi édes álmot
Álmodtam, könnyü szívvel, boldogan!
Igaznak hittem az egész világot,
Mert tiszta és igaz valék magam.
Ha egy vidék bűbája fogva tartott,
Míg észrevétlen’ szállt hajóm tova:
Utánam úszni képzelém a partot...
Húsz éves többé nem leszek soha!
Rossznak bukását, jónak győzedelmét
Ihlett ajakkal hittem s hirdetém:
Titkos veszélyektől ha istenem véd:
Nyilt ellenséggel szembe szállok én!
Ha csöndes erdőben volt szunnyadásom,
Puhábbnak tetszett kőpárnám moha,
Mint most álmatlan éjeken a bársony...
Húsz éves többé nem leszek soha!
Határtalan volt mindig büszke vágyam,
Örömre gyujtott mégis oly kevés:
A végtelent a legkisebb parányban
Igy érzi át a megelégedés! -
S hová tünt hírnév, hatalom, barátság?
Oh, földi pályánk szép tavasz-kora!
Siratom a virágok hervadását...
Húsz éves többé nem leszek soha!
A tölgyre lassan kúszik a folyondár,
De a villám lesújt egy perc alatt;
A gondtalanság friss nyomába’ gond jár
És hosszu tél követ rövid nyarat.
Viharok szétzilálták koszorúmat
S nagyon nehéz a tövis-korona;
Türelmem fogy: békén viselni búmat...
Húsz éves többé nem leszek soha!
Igen! Az ifjuság becsét csak akkor
Érezzük igazán, ha elveszett!
Zokogva nézem minden alkonyatkor;
Reményem eggyel ismét kevesebb;
Bár célomért küzdök még régi tűzzel,
Oda van lelkem drága hímpora,
És édenemből tiltó chérub űz el...
Húsz éves többé nem leszek soha!
Pósa Lajos A haza |
||