ZEMPLÉNI TÁJAK CSODÁLATOS KÉPEI, IDÉZETEK,VERSEK,KÉPEK

Imába foglalom
Este a családom,
Fohászt mondok érted
Drága jó barátom.

Az ima lényege
Mindig a szeretet,
Imára kulcsolom
Két fáradt kezemet.

Mikor a szó elszáll,
Marad a szeretet,
Gondolatban itt vagy,
Nyújtod a kezedet.

Az imába foglalt
Hatalmas szeretet,
Összeköt veletek
Halandó emberek.

Összeköt az ima,
Szétszór a távolság,
Imádkozás nélkül
Nincs igaz boldogság.

Ember farkasa lett
Most már sok-sok barát-
Az, aki rendes volt,
Megtagadja magát.

Sok mindent megtehet,
Mert az már nem vétek-
Mindent megmagyaráz
Az önzés, az érdek.

Érdekből lesz barát,
Vagy talán ellenség-
Bocsánatos bűn ez,
Van rá elég mentség.

Anyagias világ
Ez, amiben élünk-
Megküzdünk a mával,
A holnaptól félünk.

Nem tudjuk, hogy mit hoz
A Nap, mikor felkel-
Zaklatott a világ,
Mit tehet az ember?

Gyilkolnak gyermeket,
Megölték a papot-
Ne feledjük soha
Azt a szörnyű napot.

Véssük az eszünkbe,
Nem szabad feladni-
Csakis akkor lehet
Embernek maradni.

Végtelennek tűnhet
Egy röpke pillanat,
Várakozás közben
Az idő nem halad.

Szobája ablakán,
Amikor kitekint-
Látja,hogy az alkony
Már mindent beterít.

Sötét utca végén
Meglát egy alakot-
Tudja,hogy most jövök,
Érzi,hogy én vagyok.

Belépek az ajtón,
Ott áll ő magában-
Kellemes parfümje
Terjeng a szobában.

Nem kellenek szavak,
Néhány lépést teszek-
Széttárt karjaiban
Némán megpihenek.

Monoton a zúgás,
Rejtelmes a hangja-
Suttog a sok fenyő
Apraja és nagyja.

Évezredek titka,
Amit elrejtenek-
Most élő emberek
Legfeljebb sejtenek.

Sok esemény történt,
Így kellett, hogy legyen-
Miközben a fenyves
Ott állt fent a hegyen.

Jöttek és elmúltak
Zajos évszázadok,
De a fenyves erdők
Most is szépek, nagyok.

Beszélni nem tudnak,
Hogy elmondják nekem
Azt, amit nem látott
Fürkésző két szemem.

Mert én nemrég jöttem
És halandó vagyok,
Magam után talán
Apró nyomot hagyok.

De a fenyves erdő
Büszkén áll a hegyen,
Lába előtt zajlik
A nagy történelem.

Újév köszöntése után,
Megérkezik a január.
Előkerül korcsolya, szán-
Fákon reszket sok kis madár.

Pihenten ébred a medve,
Aludni már semmi kedve.
Fújnak februári szelek-
Mátyás töri már a jeget.

Márciusi rügyfakadást,
Késlelteti a havazás.
De a télnek nincs ereje,
Fújdogál a tavasz szele.

Az április megbolondul,
Hogyha nem esik, akkor fúj.
Meglepetéssel van tele,
Bolond hónap az ő neve.

Szúrják már a májusfákat,
Lányoknak virágos ágat.
Ablak alatt szól az ének-
Májusban oly szép az élet.

Júniusra sokan várnak,
Vége van a tanításnak.
Nappal süt és éjjel esik-
Sátorokat előveszik.

Júliusban, nyár közepén-
Arat, csépel minden legény.
Búzát arat szorgos keze,
Tele lesz a magtár vele.

Augusztus is megjött hamar,
Ünnepre készül a magyar.
A pékmester most sem henyél-
Új búzából sül a kenyér.

Jellemzője szeptembernek,
Iskolába megy a gyermek.
Nem is gondol ő most másra-
Hátán van egy jó nagy táska.

Október e hónap neve,
Most csordul a szőlő leve.
Elmegy ez a hónap végleg-
Hordóban van már a lényeg.

A november sokszor hideg,
Még a neve is oly rideg.
Kivételek azért vannak,
De nincs ereje a Napnak.

Előkerül kesztyű, kabát-
A tél megmutatja magát.
Jókat nevet a hóember-
Ünnepek hava december.

Lezárunk ezzel egy évet,
Hónapok emléke szép lett.
Az idő szárnyakon repül-
Visszahozni nem sikerül.

A múló hónapok szépek,
Belőlük vannak az évek.
Idővel emlékek lesznek,
Majd később homályba vesznek.

Hideg a tekintet,
Hiszen fémből vannak,
Mozdulni nem tudnak,
Merevek maradnak.

Hideg fém a kard is
Ami egykor fénylett.
Tisztelegve állok,
Tisztelettel nézek.

Daliás férfiak,
Őseim ők nekem.
Ez a hely számomra
Élő történelem.

Tiszteld őseidet,
Tiszteld ezt a helyet,
Mert ha ezt nem teszed,
Kőből van a lelked.

Idegenek jönnek,
Hallszik a harsogás.
Számukra ez nem más,
Mint egy szép alkotás.

De neked, te magyar
Több ez mint alkotás.
Legyen zarándokhely,
Őszinte kézfogás.

Ott lesznek Erdélyből,
Na, meg Vajdaságból,
Jönnek Felvidékről
És Kárpátaljáról.

Eljön majd a magyar
Távoli országból,
Érkezik majd csapat
Kaliforniából.

Nevetve és sírva
Nézünk majd egymásra,
Alkalom nyílik majd
Egy nagy kézfogásra.

Látják majd az ősök
A vadászmezőkön,
Mert csak a szobraik
Vannak fémből, kőből.

Szinte kővé válok,
Hogy nyomukba lépjek.
Magyar szív kell ahhoz,
Hogy ezt mind megértsed.

Odafent a Nap is
Irigyen néz rája,
Mert ő azt gondolta,
Hogy nincs neki párja.

Másik szín a fehér,
A tisztaság jele.
Magyar ember lelke
Ezzel legyen tele.

A havas hegycsúcsok
Tisztelettel nézik.
Hogy lehet fehérebb?
Csodálkozva kérdik.

A zöld a reménység.
Mindig legyen veled.
Aki remélni tud,
Boldog ember lehet.

A zöld erdő lombja
Fakó lesz mellette.
Nem tud ő remélni,
Mert nincs neki lelke.

Zászló lesz belőlük,
Egybekötöm őket,
És a két szememből
Letörlöm a könnyet.

Megölelem én a
Piros, fehér, zöldet,
Áldja meg az Isten
Drága Magyar Földet.

Ügyes kezek nyomán
Nagyon szép a festmény-
De neked nincs párod,
Bárhol is keresném.

Évszakonként váltod
Gyönyörű képedet-
Csodálattal nézem
Változó színedet.

Mert minden évszakban
Változnak a színek-
Megdobbannak tőlük
Az emberi szívek.

Ha megjön a tavasz,
Zöld lesz a te színed-
Mezei virág lesz
Legkedvesebb díszed.

Nyár váltja a tavaszt,
Az ő színe sárga-
Arany színben úszik
A sok búzatábla.

Te ősszel is szép vagy,
Akkor is szeretlek-
Rozsdaszínre festessz
Erdőket, réteket

Ünnepekhez méltó
A téli köntösöd,
Miután az ország
Fehérbe öltözött.

Évszakok elmúlnak,
Aztán jönnek mások-
Hóviharok után
Nyílnak a virágok.

Mikor lehullt a lomb,
Te halottnak látszol-
Vidám leszel újra
A feltámadáskor.

Úgy néz önmagára,
Mintha büszkélkedne-
Szép kerek orcája
Még fényesebb lenne.

Fák között a szél is
Szép lassan feltámad-
Fodrozza a vizet,
Aztán odébb állhat.

Víz fodrai között
Látja a Hold magát,
Reszkető mosolyát,
Gyönyörű,szép arcát.

Hány szerelmes estét
Töltöttem e parton-
Csak a Hold volt velünk,
Oly szép volt az alkony.

Másodperceknek tünt
Egy-egy boldog óra,
Ránk köszönt a hajnal
Másnap virradóra.

Most is Téged várlak,
Csak a Hold van velem-
Kinyújtom majd feléd
Két ölelő kezem.

Arra kérlek siess,
Mert múlik az este-
Egyhangúan telik
Minden egyes perce.

Amikor majd megjössz,
Boldog leszek Veled-
Világít majd a Hold
És a Te két szemed.

Jól tudod ezt te is
És mégis megteszed.
Jó tanács nem segít,
Mert meg sem szívleled.
Életed perceit,
Így elfecséreled.

Mert a múló percek,
Életedből múlnak.
Egy irányban mennek,
Vissza nem fordulnak.
Kivételt nem tesznek.
Örökre elmúlnak.

Vedd már észre ember!
Szállj már le a földre!
Nyisd tágra a szemed,
Csak aztán nézz körbe.

Újdonságot látsz majd,
A való világot -
Találsz benne sok jót,
Még több furcsaságot.
Megtalálhatod
A földi boldogságot.

Simogatja arcom,
Csalogat a fénye-
Azt sugalja nekem,
Itt van a nyár, végre.

Oly jó ez az érzés,
Árad a fény felém-
Boldogságot áraszt
Az égbolt tetején.

Kilépek a házból,
Itt állok a fényben-
A gyönyörű erdőt
Csodálattal nézem.

Szemem simogatja
A közeli fákat-
Két karom ölelne
Egy lehajló ágat.

Megteszi helyettem
A Nap meleg fénye-
Nélküle az erdő
Talán nem is élne.

A Nap sugarától
Zöldebb lesz a levél,
Hangos a madárraj
A tölgyfa tetején.

Nagyszerű hangulat,
Gyönyörű itt minden-
Jól érzem itt magam,

Nem vágyom el innen.

Persze ez csak álom,
Mert nem jutok oda.
Sajnos lélekbúvár,
Nem leszek én soha.

Pedig oly' jó lenne,
Lelkeket ápolni,
Lelki sérülteknek,
Vigasztalást hozni.

Behatolni lelkük,
Elrejtett zugába,
Örömcsírát vetni,
Minden kis sarkába.

Reménységet adni,
Sok beteg embernek,
Mert a remény éltet,
Gyógymód ő mindennek.

Vigasztalást adni,
Vigasztalanoknak.
Szólni néhány jó szót
Gyámoltalanoknak.

Hitben erőt adni,
Hitetlenkedőknek.
Lelki támaszt adni,
A gyengélkedőknek.

Megfogni a kezét
Sok árva gyermeknek.
Kezet nyújtani sok
Magányos embernek.

Milyen szép is lenne,
De ez mind csak álom.
Ezért írok verset-
Soraimat zárom.

Hófehér virága
Vonza a sok méhet,
Illatos kelyhekből
Gyűjtik ők a mézet.

Ízletes a méze,
Értékes a fája-
Méhek birodalma
A fa koronája.

Fújdogáló szélben
Hajladozik ága-
Elragadó látvány
Az akác virága.

Még szebb látvány ennél
Az akácfa erdő.
Hajlítja a fákat
A tavaszi szellő.

Virágzás idején
Van itt élet, mozgás-
Gyönyörű élményt nyújt
A tavaszi zsongás.

Egy akácos úton,
Mikor végigmegyek-
Mindig megcsodálom,
Róla énekelek.

Eszembe jut akkor
Egy régi, szép emlék-
Olyan ez az érzés,
Mintha ifjú lennék.

Akácos útról szól
Egy gyönyörű nóta
Magyar ember írta,
Magyarul dalolta.

Amikor ezt írta
Nem is gondolt arra,
Hogy ez a szelíd fa
Másokat zavarna.

Irtani akarják,
Nyilván ez is érdek-
Már a gondolat is
Óriási vétek.

Ne hagyjátok soha
Bántani a fákat-
Simogassatok meg
Egy friss akácágat.

Beragyog ő mindent,
Sok-sok magyar házat,
Szikrázó fényével,
Melegséget áraszt.

Nélküle nem lenne
Ringó búzatábla,
Nem szállna a madár,
Dalolva az ágra.

Világosság nélkül
Nem lenne jókedvünk,
Nem tudnánk létezni,
Elfogyna kenyerünk.

Fénnyel áraszt el ő,
Díszes palotákat,
Melegével táplál,
Sok-sok apró házat.

Egyformán ragyog ő
Gazdagnak, szegénynek,
Nem tesz különbséget:
Ő maga az élet.

Mezítlábas gyermek,
Sütkérezz hát bátran!
Érted is süt a Nap,
Fürdőzz sugarában!

Te drága égi test,
Ragyogd be e tájat.
Éltesd és melegítsd:
Szép Magyar Hazámat!

Dalolva mondja el
Örömét, bánatát.
A világ tudtára
Adja a fájdalmát.

De, ha öröme van,
Még szebben trillázik.
Nincs neki jókedve,
Mikor télen fázik.

Olyan ez a madár,
Mint a magyar ember -
Nótázik, ha boldog,
Vagy, ha rossz a kedve.

Minden hangulatra
Van neki nótája.
Amikor rázendít,
Be nem áll a szája.

Dalban szomorkodik,
Dalol jókedvében -
Dalba önti lelkét
Egész életében.

Vigad, mikor gazdag,
Vígan megy ő tönkre.
Nóta közben ürül
Legjobban a bögre.

Mert ezen a tájon.
Csak is jó bor terem.
Rossz bor nem létezik,
Csak rossz ivó ember.

Kivétel azért van -
Gyorsan hozzuk szóba.
Amikor dolgozik
Nem kell neki nóta.

Szorgalmas a magyar,
Áldott legyen keze.
Munka közben mindig
Helyén van az esze.

És mikor nótázik,
Addig szól a zene -
Amíg tudja mennyi
Száz forintnak fele…

Február, ha elmegy,
Megszűnnek a fagyok-
Úgy érzem olyankor,
Hogy húsz éves vagyok.

Virágba borul majd
A barackfa ága-
Véget ér a rügyek
Hosszú téli álma.

Növekednek szépen,
Kifakadnak végre-
Nem gondol majd senki
A zord, hideg télre.

Turbékoló galamb
Párjára rátalál-
Visszatér fészkébe
A sok vándormadár.

Nyitott ablak mellett,
Szép tavaszi reggel-
Madárcsicsergésre
Ébred majd az ember.

Feltekint az égre,
Köszönti a Napot-
Ha eljön az este
Számol majd csillagot.

Magához öleli
Majd,azt akit szeret-
A csalódott ember
Talál új szerelmet.

Valóság lesz majd ez,
Ha a télnek lejár-
Elmennek a fagyok,
A havazás megáll.

Elhozza majd mind ezt,
A gyönyörű tavasz-
Örül majd az ember,
Boldog lesz a kamasz.

Bejárnám a Földet-
Hogyha megtehetném,
Rejtett szépségeit
Szemügyre vehetném.

Minden kis szegletét
Szívesen bejárnék.
Nincsen olyan ország,
Ahova ne vágynék.

Felkutatnám azt, hogy
Hol élnek magyarok.
Elmondanám nekik,
Hogy én is az vagyok.

Az egész világban
Szétszóródva élnek-
Összeköti őket az,
Ahogy beszélnek.

Egy nyelven szólnak ők,
Magyarul tanulnak-
Imádkozni is csak
Magyar nyelven tudnak.

Persze nem mindenütt
Van magyar iskola-
Templomukban pedig
Nincs magyar szó soha.

De azért még vannak,
Nem fogják feladni-
Nem könnyű számukra
Magyarnak maradni.

Ahol iskola van,
Nagyobb számban élnek-
Templomban a papok
Magyarul beszélnek.

Iskola és templom,
Biztonságot adnak-
Nem hal ki a magyar.
Ameddig ők vannak.

Így van ez minden nap,
Ha nincsenek felhők.
Szép, tiszta az égbolt
Fújnak nyári szellők.

Letekint a Földre -
Lát ott sok országot,
Sok siető embert,
Élőlényt, virágot.

Gyönyörű szép látvány -
Gondolja magában.
Csendben gyönyörködik
Ebben a szép tájban.

A Kárpát-medencén
Megakad a szeme.
Gazdag és gyönyörű,
Tájakkal van tele.

Van ott egy kis ország.
Őt a Nap kedveli.
Neve Magyarország,
Sugarát ráveti.

A kéklő Balatont
Ő tengernek látja,
Mert ezt az országot
A szívébe zárta.

Amikor a szeme
A Dunára tekint,
Egy gyönyörű várost
Üdvözöl ő megint.

Üdvözlégy Budapest,
Dunának ékszere!
Legyen szép a napod,
Napsugárral tele.